Nincsenek szavaim. Talán csak néha voltak, ha egyáltalán. De ez most nem lényeges. Most nincsenek érzések, nincsenek szavak - megfelelők; most nincs döntés, sem elhatározás. Csak elkezdem, anélkül, hogy az érezném össze kell omlani, vagy egészen felépültem/felépülhetnék esetleg, csak elkezdem minden motiváló érzelem, és tudat nélkül, hogy sikerülhet akár, hogy csak egy kis esélyes is lenne - e nélkül kezdem el, hogy ne kezdjek el veled semmit;
Nincsenek érzelmek és szavak, hogy szép legyen, de ez rajtam kívül úgysem zavarhat vagy bánthat senkit, igen, létrehozom magamban, mert különben nem megőrülök, nem összeomlok, hogy aztán megtisztulva és új erőre kapva mehessek tovább, hanem a teljes üresség, a teljes semmi, a teljes feloldhatatlan, kisírhatatlan, bánat és fájdalom után sóvárgó, de éhen veszni mégis képtelen letargiát, a teljes motiválatlanságban tespedő, a diplomámat is felfalni kénytelen, üres, semmilyen, csak néha érzékeny, de máskor is a tehetetlenségig váró pillanatot hagyod itt nekem, hogy egyszerre dermedjek meg és áramoljak örökkön benne, és tudod, hogy nincs feloldozás..
Érzelmek - rendes, mély, megváltást hozó érzelmek - nélkül, szavak nélkül döntök úgy, hogy nem veszíthetem el e miatt mindazt, amit muszáj nem elveszítenem, és tudom, hogy nem megy, hogy máskor sem ment, de egy darabig hátha;
miért ne mondanám megint, hogy örökre ég veled!
Végleg!?
