micsoda csalárdság, micsoda élet: veled is üres, nélküled is túltelített..
--
most torzítok, legalább is tartok tőle, hogy torzítok, nem akarok torzítani... de...:
...AMIKOR
el kéne kezdeni kötődni, tudod, akkor...
...időnként egyszerűen túl sok ember, időnként több ember is, akit lehetne szeretni, de elveszíthető! Ha az ilyenek, ha közelednek, ha szeretni kezdenek, vagy nyitni, vagy értékelni - a megszokott több eséllyel, nagyon elánnal,
ha valaki, akitől nem vártam volna, vagy nem azt, nem úgy, és mégis: ezt a pozitívabbat kapom, ha most - nem el kéne! - el lehetne kezdeni kötődni, vagy utolérni azt ahol már egyébként is tartani... kellene??? ha megengedted volna magadnak??? vagy nem is akaratod ellenére fojtottad el, hanem csak utólag tűnik lehetőségnek, hogy kötődhess valakihez, akitől nem remélted volna, hogy hozzád bármennyire is...?? de hát ez őrület!
azokon a napokon, amikor véletlenül, vagy az élet rendje szerint, amikor emberek garmada, ha nem is sok, sokkal több, mint a megszokott, és egyszerűen túltelítődik, mindegyikükből csak egy nagyon kicsi fér, az sem igazán, és nem férnek, és eltűnik az érzés, csak ez a teliség, ez a teliség, amire mégis jobban illik az üresség szó - csak ez marad...
...amikor el kéne, amikor el lehetne kezdeni kötődni végre! akkor egyszerű nincs többé az erre vagy bármiféle érzelem, s mozdulat; ha többet kaphatnál, mint vártad, és hirtelen tör rád, hogy teljesen félreértékeltél egy helyzetet - mennyiszer!
csak üresség;
olyankor elfutnál, lezárnál mindent, hogy nehogy elveszíthess bárkit is;
amikor sokan nagyon pozitívan, akkor először szinte "mániás" öröm, eufória? - mint egy 5-ös neuroanatómia vizsga, legalább!! - aztán ott vannak, ha épp, továbbra is "sokan", és egyszerre csak nem marad semmi öröm, semm, ami miatt ez jó lenne, csak tények, teljesen lefosztva, rovátkák egy jegyzeten, valami, amivel rendelkezel, de semmit sem ér, mert saját magad és a helyzeted értékelésére semmiképp sem tud kihatni rendesen;
mint egy oklevél a MENSA tagságról
mint egy esetleges diploma...
mint nem hinni abban, hogy tudsz - valamilyen mértékű logikus gondolkodás és az ebből fakadó következtetések kivételéve - bármiről bármit is!
hogyan is lehetne így szeretni, vagy legalább is bárki újat, bárki nem első ránézésre hihetőt..!
hogyan is lehetne szeretni..!
hogy is lehet szeretni!!?!
hogyan. hol. nincs hely :'( senkinek... :'(
--
amikor kötődni kellene, olyankor minden, ami máskor csak jelentéktelen tollvonás egy hatalmas, hófehér kőfalon óriássá zsugorodva fér csak épphogy egy darabkája a dobozban - más darabkákkal préselődve össze, mindenkiből, akiből ugye muszáj be-le-tö-pö-rí-te-ni egy kicsi-t.. :-o olyankor valahogy alapvetően változik meg valami, azelőtt rendesen fért sok minden, mint jelentéktelenség valami nagy üres helyre, és akkor hirtelen egy sokkal kisebbre nem tudnak még csak összhúzódva sem bezsúfolódni nagyon fontosak, és a tűlekedésben elzsibbad minden érzés, és minden tér, ami átlátható, így érzés sem maradhat! nincs rendszer, ami alapján tudni lehetne, hogy kit, miért, meddig, mennyire szeretniszeretniszeretniszeretni...
annyi csak hogy jössz?))
..én nem tudom, miért van ez. o.o én nem tudom, miért vagyok képtelen kötődni olyankor, amikor van realitása valakivel, aki nem adott és kézzelfogható, hanem valami informális, nem kötelező vagy szükségszerű még a laza együttlét kereteit meghaladni vágyó (vagy csak egyes személyeket, helyzeteket duzzasztok magamban óriások óriásává, és minden más működik rendesen?? nem tudom :'[ és nem értek ehhez, csak ahhoz, hogy betöltődve van, hogy eltűnik.. minden...) kapcsolat..
[néha minden csak külsőség, minden csak valami nagy valami, aminek kurva nagy jelentősége lehetne, és alapozhatnék is rá, de elidegenedik - vagy sosem volt más -, és nem tűnik sajátnak az adott személy vagy dolog, nem hozzám tartozónak, csak hozzám kerültnek, és nincs jelentősége, megszűnik a kapcsolat (mint asszociáció? vagy ez egyébként is egy jó ki szemléletes kifejezés arra is, amire?) köztem és a dolog vagy személy között.. nem lehet kapcsolat!!!
