mindenki csak a felületet látja a másikból, mert a mélyen úgysem az van, ami a másik, hanem, ami akkor lenne ő, ha az lenne, ami jogosan váltaná azt, amit.
hogy már csak szavak vannak és csak mondatok és csak jelentés, hogy már szavak sincsenek, sem mondatok, sem mögötte bármi értelem, hogy már szétcsúszik, hogy már nem minden pontosan megfeleltethető
hogy már egyre kevésbé vagyok, a narratívám eltaposta az átlag, és így hogy _legyek_? vagy tartsam meg múltnak, kidekorálva, amire minden további nélkül miért ne foghatnám rá, hogy voltam, és a jelenben valami egészen újat kezdjek, hogy a sors jótékonyan mosolyoghasson rajtam, "higgye csak, hogy az volt, ha ez lehetővé teszi, hogy most lehessen az, ami leginkább kéne, hogy legyen"
az egész személyiségemet bontja le, vagy ha nem is az egészet, mindenképp a "parfümöt", hogy már ne is tudjam, az vagyok - e, akinek gondoltam magam, csak mennyiségi az, ahogy fogyatkozom, vagy lényegemben lettem? vagyok? teljesen különböző attól.
hogy lehetnék megint költő? megint művész? megint egyetlen létező? megint mindenkinél mélyebben és magasabban egyszerre, mindenen túl fájva, szárnyalva? miért kell a legkevébé nemszürkévé, legkevésbé nem semmilyenné válnom csak azért, hogy végre az legyek, akinek mindenki lát, s látni fog ezután még inkább, még annál is több ember, talán valamilyenebbnek az ő fogalmaik szerint, az én világban pedig bárkinek, aki nem én vagyok??? :-S
