(2009 körül)
Még csepergett, amikor elindultak mamáékhoz, de mire odaértek - Anya, Apa és Hajnalka -, rájuk tört a nagy vihar. És nem csak rájuk. A számítógépek a hirtelen jött sötétben ijedten omlottak össze, a csend sürgetőn kopogott a háztetőtől a párkányig mindenütt. Máté és Rita valahonnan kerítettek néhány zseblámpát, a nappaliban ültünk, és vártuk, hogy mi lesz. Hamarosan csörgött a telefon, anyáék szóltak, hogy a vihar miatt - úgy döntöttek - holnap reggel jönnek csak haza. A zseblámpával felváltva világítottunk a plafonra és az árnyékainkra, ami kinek - kinek a háta mögött reszketett - vagy inkább óvón magasodott fölénk? Nehéz lett volna megmondani...
- Ha most itt lenne Bertalan, akkor egyáltalán nem félnék. - leheltem az áhítatos csöndbe.
- Igen, most nekem is ez jutott eszembe.. - toldotta meg a húgom, és elképzeltem, ahogy ott ül közöttünk, talán mellettem ül, nyugalommá szublimálva azzal, hogy ha akarná sem érthetné azt a ránk törő, irracionális rettegést, amit a dörgés és a villámokkal csak időnként megrepesztett sötétség szórt közénk.
Hallgattunk pár percet, majd az öcsém is megszólalt:
- Valahol tényleg megnyugtató ez a gondolat...
