Ma furcsa dolgok történtek. Igazából nem is. Mindegy. :-)
Úgy döntöttem, mostantól nem fogok mindent mindenki orrára kötni. Persze eddig sem tettem, de annak a néhány embernek sem kéne - ha nem is mindent, de - bármit tudnia rólam, csak mert nem szégyellem/félek/gátol meg bármi egyéb elmondani nekik...
Úgy döntöttem, a titkok nem rosszak. Nem eltávolítanak, csak határt húznak, már ha megfelelő mértékben van az információ visszatartva, s amennyiben ez mégis 1 - 2 - sok lépést jelent, hát annyi kell is, hogy a teljes embert lássam esetleg, ne csak az alapján ítéljek, amit abból hallok, ahogy a fülembe liheg.
Van abban valami... hm... szóval a titkok. Romantikusak. Valahogy a szép szenvedés képzete szűrődik belém, amikor belegondolok, hogy nekem is lehetnek. Olyanok, amiket nem nem lehet, hanem úgy döntök, hogy nem lenne megfelelő másokkal megosztani. Akkor, abban a mértékben amikor, s amennyire...
A titkok a szívem köré nőhetnek, mint egy valódi én, egy olyan, amit csak valamilyen mértékben kell valakinek látnia - miért is várnék bármi mást, mint amennyi lehetséges? Miért ne lehetne >>egyszer majd<< szeretni valakit anélkül, mindent - magam is - úgy rágnék a fülébe, szájába, eszébe, hasába, satöbbijébe ahogyan én látom; miért kellene a másikat magunkká aszalni, miközben szép lassan ha el nem is tűnünk, még csak semmi hasonlót sem nagyon látunk egymásból ahhoz, amit nem csak mi képzeltünk oda.
Bárcsak működött volna köztünk.
Hogy is vonatkoztatnék ebből bármit a jelenre, netán jövőre, amikor az szentségtörés, gyalázat! neked az nagyon távoli, és semmiképp se jó dolog lenne, ahogy nekem sem, akit ez viszont veled ellentétben most épp nem zavar...
Bárcsak...
Mert fontos, hogy ne tudja senki ezt sem, éppúgy mint a titkokra vonatkozó titkokat...
