Hétköznapi

 Nincsenek szavaim. Talán csak néha voltak, ha egyáltalán. De ez most nem lényeges. Most nincsenek érzések, nincsenek szavak - megfelelők; most nincs döntés, sem elhatározás. Csak elkezdem, anélkül, hogy az érezném össze kell omlani, vagy egészen felépültem/felépülhetnék esetleg, csak elkezdem minden motiváló érzelem, és tudat nélkül, hogy sikerülhet akár, hogy csak egy kis esélyes is lenne - e nélkül kezdem el, hogy ne kezdjek el veled semmit;

Nincsenek érzelmek és szavak, hogy szép legyen, de ez rajtam kívül úgysem zavarhat vagy bánthat senkit, igen, létrehozom magamban, mert különben nem megőrülök, nem összeomlok, hogy aztán megtisztulva és új erőre kapva mehessek tovább, hanem a teljes üresség, a teljes semmi, a teljes feloldhatatlan, kisírhatatlan, bánat és fájdalom után sóvárgó, de éhen veszni mégis képtelen letargiát, a teljes motiválatlanságban tespedő, a diplomámat is felfalni kénytelen, üres, semmilyen, csak néha érzékeny, de máskor is a tehetetlenségig váró pillanatot hagyod itt nekem, hogy egyszerre dermedjek meg és áramoljak örökkön benne, és tudod, hogy nincs feloldozás..

Érzelmek - rendes, mély, megváltást hozó érzelmek - nélkül, szavak nélkül döntök úgy, hogy nem veszíthetem el e miatt mindazt, amit muszáj nem elveszítenem, és tudom, hogy nem megy, hogy máskor sem ment, de egy darabig hátha;

miért ne mondanám megint, hogy örökre ég veled!

Végleg!?

Teljes szívemből akarom kívánni, hogy légy boldog! Szükséged van rá, hogyan is tehetnék másképp!?

Csak egy búcsúpillantást, egy utolsó odaintést szeretnék. Csak még egyet. Hogy ne másfelé nézzek, amikor te távozol, hanem lássam, ahogy végleg sétálsz ki az életemből. Csak azt akarom, hogy vége legyen. Te miért nem ezt szeretnéd? Te miért nem akarod egészen?

Mi lenne, ha szomorú lenne a vége? Miért nem lehetett szomorú a vége? Legalább egy kicsit!! Miért azt szereted te, hogy egyszerűen elfoszlik a semmibe, hogy nem véget ér, hanem miután már nincs lebeg semmivé. Hogy meg sem halhat, hogy el se temethessük igazán, hanem azt kelljen hinnem, azt kelljen magamnak minden elátkozott percben elmesélnem, hogy sohasem létezett.. Miért, miért nem tudtad egyszerűen megölni... legalább magad! Legalább bennem.. miért fontos neked, hogy továbbra is higgyek benned még akkor is, ha folyton rácáfolsz, hogy létezel? Miért kell neked, hogy hordozzam rólad az illúziót, amiben te nem hiszel?

Téged senki, senki nem szeret. Nem úgy, ahogy vagy. Te is tudod. Azt hittem, csak én nem, de egyre inkább úgy tűnik, egyre inkább látom, hogy mások is csak azt akarják tőled, belőled, amit te is szeretnél tőlük, hogy várjanak: valaki mást, valakit, aki nem te vagy, hanem valaki, aki olyan, amilyen szerinted lenned kellene.

Téged senki nem szeret. Illúziókat rajzolnak a helyedre, és te néha alkalmazkodsz egy kicsit, aztán széttéped az összeset, és rájuk fintorogsz egy szomorú mosoly kíséretében. Persze vannak, hogy ne lennének, akik olyannak szeretnek, amilyennek szereted mutatni, amilyennek képzeled magad. Viszont ők sem tudják elfogadni azt a részed, amelyiket te sem vagy képes...

Így bármelyik irányba, bármilyen hangerővel hiába üvöltenéd, ha mernéd világgá magad.

mostanában időnként érthetetlen boldogság tör rám. elég egy csöves bácsi kedves szavai, kézcsók a szájtól, az ujjaimat fogó kézzel, melyektől irtózva, aztán egy mosoly egy ellenőrre, akinek furcsa, foltos arca van, és valahogy érzi - mit érezhet mégis?, vajon mit látott bennem, hogy mit látok benne?

...és boldog vagyok, és madarat lehetne, és nem is ettől talán, de ezek után mégis,

és talán csak a három napja nem nagyon alvás tette..

és úgy érzed, örömödben táncolnál a sínek közé, de persze mégsem, de átérzed kicsit a Millio Dolláros Hotel TomTomjának helyzetét, aki vidáman integetve a tetőről jól nekiszaladva, hogy örömödben hagyni ott az életet azt nem, azt sosem tennéd, ahogy talán senki, de a rossz dolgok miatt bár, de olyankor, amikor éppen jó, és elégedetten tudsz a mostban lenni, de talán pont azért örülve neki annyira, mert sejted, hogy ez nem lesz így, ahogy a múltban sem akár hasonlóan egyáltalán..

...és emberek, és jó percek, és egyre kevesebb, vagy legalább is éppen kevesebb frusztráció, több elismerés, vagy pozitív reakció, megnyílás, talán.. és, nem is tudom, és érzések, csak jól meg nem határozhatók, de mégis kötődések? morzsányik, ha vagy talán nem is igazán létezők, de ettől függetlenül emberekhez; .. s helyzetekhez, persze, de mégis, és...

...és

és szárazság, és nem is tudom - vagy ezt csak a net csinálja? részben tuti, hogy a net csinálja, és a neten keresztül folyó dolgokkal kapcsolatos elvárásaim, és az elvárásoknak megfeleli akarás és a erre való mégis képtelenség érzése..; csak a valóság van! ls most van, legalább is kicsit, és néha, és akkor nem is olyan rosszul (szeretem ezt a hajat, valahogy több önbizalmat ad.. nem is tudom.., hogy rövid? hogy festett, sötét? nem is tudom..)

ő sem kellene, nem jobban, mint a most, ami száraz, és az lenne vele is, mert nincsenek ő - k, vagyis olyan személyek, akikkel az idegenség nem opció; (nem ilyen személy nem létezik, jhajj)

[milyen smiley??????]

---

annyira ... furcsa... miért van az, hogy egyszer csak megjelennek, és besűrűsödnek a múltad egyes - mondjuk  jelentősebb személyei - de egy héten belül - és közben egyes újakkal is kialakul vagy átmenetileg alakul vagy csak jó kicsit valami kapcsolat vagy legalább is kapcsolódás, jól ellevés féle - ez is jobban működik, de mitől bukkannak fel hirtelen múltban releváns személyek maguktól, és mondom: nem 1-1 alkalomra --> besűrűsödve! nem értem...

hogy lehet?

B és T és J és?

miért kéne, hogy jelentősége legyen?

a legújabb elvem vagymim :D szerinte mondjuk mindig azt kapja az ember - vagy legalább is kapcsolatokban, legtöbbször! nem a sorsra értem, hanem a viszonylatokra, amire szüksége van. nem teljesen persze, de mégis: amit kiprovokál (ha nem is mindig, jó, de valamilyen szinten majdnem mindig)

vajon most olyan korszakomat élem, amikor ezeknek a személyeknek a felbukkanása, megjelenése épp szükséges, vagy legalább is valamiért igényem, vagy.. nem értem...

véletlen? belemagyarázás?

 :)

Jó volt, talán ezért is kell most írni róla, mert véget ért, ahogy kell, és nem rossz, hogy véget ért, de nincs most semmi, az se, más se, és ez még csak nem is traumatikusak, ami még kevésbé tudja valamilyen perspektívába helyezni a "most" - ot.

Minden annyira...

És Robi, és Tönyő, és még Csabi is... ...és Bertalan! ...és az öcsikém, és Béla...

és minden...

és minden olyan kurvára.. olyan nem koherens egész!!!

időnként egy tartalmas és hosszú, egyébként érdekes és érthető értekezés valamely utalásán, amit nem értek, vagy nem bizots, sőt valószínű, hogy nem jól úgy fenn tudok akadni, hogy az egész egy nagy rágörcsölés lesz.. buta vagyok, teljesen reménytelenül nem okos? vagy miért nem értem? nem nyilvánvaló? nem logikus? de ha igazán okos lennék nem kéne még így is átlátnom, és rájönnöm, ő mire akart utalni, ha nem is jól?

főleg a kognitív belassulás, VAGYMI óta.. hangsúlyos. bár már korábban is volt, A-val is volt, hogy leragadtam valaminél, egy kifejezésnél, mondatnál, és aztán mikor már fél órája csak arról értekeztünk, de még mindig nem tudtunk dűlőre jutni, a másik határozottan rájött, hogy nem is erről akart beszélni, és hogy erről is szívesen, de most már egyikről sem, az eredetitől főleg elment a kedve. Mármint ő volt a másik. és a konkrét esetben tényleg olyan analógiával akart szemléltetni valamit, amit nem is nagyon érthettem, de miért nem tudtam rajta túllépni? Nem mintha lett volna jelentősége. Illetve akkor volt. Most meg... böfögöm ide a múltam :-/

Miért kell leragadnom olyan dolgoknál, amiken át is lehetne lépni, könnyedén? önbizalomhiány 3 lezárásirántiszükséglet?

MINDEGY :-]

micsoda csalárdság, micsoda élet: veled is üres, nélküled is túltelített..

--

most torzítok, legalább is tartok tőle, hogy torzítok, nem akarok torzítani... de...:

...AMIKOR

el kéne kezdeni kötődni, tudod, akkor...

...időnként egyszerűen túl sok ember, időnként több ember is, akit lehetne szeretni, de elveszíthető! Ha az ilyenek, ha közelednek, ha szeretni kezdenek, vagy nyitni, vagy értékelni - a megszokott több eséllyel, nagyon elánnal,

ha valaki, akitől nem vártam volna, vagy nem azt, nem úgy, és mégis: ezt a pozitívabbat kapom, ha most  - nem el kéne! - el lehetne kezdeni kötődni, vagy utolérni azt ahol már egyébként is tartani... kellene??? ha megengedted volna magadnak??? vagy nem is akaratod ellenére fojtottad el, hanem csak utólag tűnik lehetőségnek, hogy kötődhess valakihez, akitől nem remélted volna, hogy hozzád bármennyire is...?? de hát ez őrület!

azokon a napokon, amikor véletlenül, vagy az élet rendje szerint, amikor emberek garmada, ha nem is sok, sokkal több, mint a megszokott, és egyszerűen túltelítődik, mindegyikükből csak egy nagyon kicsi fér, az sem igazán, és nem férnek, és eltűnik az érzés, csak ez a teliség, ez a teliség, amire mégis jobban illik az üresség szó - csak ez marad...

...amikor el kéne, amikor el lehetne kezdeni kötődni végre! akkor egyszerű nincs többé az erre vagy bármiféle érzelem, s mozdulat; ha többet kaphatnál, mint vártad, és hirtelen tör rád, hogy teljesen félreértékeltél egy helyzetet - mennyiszer!

csak üresség;

olyankor elfutnál, lezárnál mindent, hogy nehogy elveszíthess bárkit is;

amikor sokan nagyon pozitívan, akkor először szinte "mániás" öröm, eufória? - mint egy 5-ös neuroanatómia vizsga, legalább!! - aztán ott vannak, ha épp, továbbra is "sokan", és egyszerre csak nem marad semmi öröm, semm, ami miatt ez jó lenne, csak tények, teljesen lefosztva, rovátkák egy jegyzeten, valami, amivel rendelkezel, de semmit sem ér, mert saját magad és a helyzeted értékelésére semmiképp sem tud kihatni rendesen;

mint egy oklevél a MENSA tagságról
mint egy esetleges diploma...

mint nem hinni abban, hogy tudsz - valamilyen mértékű logikus gondolkodás és az ebből fakadó következtetések kivételéve - bármiről bármit is!

hogyan is lehetne így szeretni, vagy legalább is bárki újat, bárki nem első ránézésre hihetőt..!

hogyan is lehetne szeretni..!

hogy is lehet szeretni!!?!

hogyan. hol. nincs hely :'( senkinek... :'(

--

amikor kötődni kellene, olyankor minden, ami máskor csak jelentéktelen tollvonás egy hatalmas, hófehér kőfalon óriássá zsugorodva fér csak épphogy egy darabkája a dobozban - más darabkákkal préselődve össze, mindenkiből, akiből ugye muszáj be-le-tö-pö-rí-te-ni egy kicsi-t.. :-o olyankor valahogy alapvetően változik meg valami, azelőtt rendesen fért sok minden, mint jelentéktelenség valami nagy üres helyre, és akkor hirtelen egy sokkal kisebbre nem tudnak még csak összhúzódva sem bezsúfolódni nagyon fontosak, és a tűlekedésben elzsibbad minden érzés, és minden tér, ami átlátható, így érzés sem maradhat! nincs rendszer, ami alapján tudni lehetne, hogy kit, miért, meddig, mennyire szeretniszeretniszeretniszeretni...

annyi csak hogy jössz?))

..én nem tudom, miért van ez. o.o én nem tudom, miért vagyok képtelen kötődni olyankor, amikor van realitása valakivel, aki nem adott és kézzelfogható, hanem valami informális, nem kötelező vagy szükségszerű még a laza együttlét kereteit meghaladni vágyó (vagy csak egyes személyeket, helyzeteket duzzasztok magamban óriások óriásává, és minden más működik rendesen?? nem tudom :'[ és nem értek ehhez, csak ahhoz, hogy betöltődve van, hogy eltűnik.. minden...) kapcsolat..

[néha minden csak külsőség, minden csak valami nagy valami, aminek kurva nagy jelentősége lehetne, és alapozhatnék is rá, de elidegenedik - vagy sosem volt más -, és nem tűnik sajátnak az adott személy vagy dolog, nem hozzám tartozónak, csak hozzám kerültnek, és nincs jelentősége, megszűnik a kapcsolat (mint asszociáció? vagy ez egyébként is egy jó ki szemléletes kifejezés arra is, amire?) köztem és a dolog vagy személy között.. nem lehet kapcsolat!!!

hol ér véget a túl fontos, és hol kezdődik a nem érdekel?

--

hajak hullanak, miközben a fagy által ránövesztett kócos lobonc-réteget ha leborotválod a lelkedről, marad - e belőle bármi is? *.*

(2009 körül)

Még csepergett, amikor elindultak mamáékhoz, de mire odaértek - Anya, Apa és Hajnalka -, rájuk tört a nagy vihar. És nem csak rájuk. A számítógépek a hirtelen jött sötétben ijedten omlottak össze, a csend  sürgetőn kopogott a háztetőtől a párkányig mindenütt. Máté és Rita valahonnan kerítettek néhány zseblámpát, a nappaliban ültünk, és vártuk, hogy mi lesz. Hamarosan csörgött a telefon, anyáék szóltak, hogy a vihar miatt - úgy döntöttek - holnap reggel jönnek csak haza. A zseblámpával felváltva világítottunk a plafonra és az árnyékainkra, ami kinek - kinek a háta mögött reszketett - vagy inkább óvón magasodott fölénk? Nehéz lett volna megmondani...

- Ha most itt lenne Bertalan, akkor egyáltalán nem félnék. - leheltem az áhítatos csöndbe.

- Igen, most nekem is ez jutott eszembe.. - toldotta meg a húgom, és elképzeltem, ahogy ott ül közöttünk, talán mellettem ül, nyugalommá szublimálva azzal, hogy ha akarná sem érthetné azt a ránk törő, irracionális rettegést, amit a dörgés és a villámokkal csak időnként megrepesztett sötétség szórt közénk.

Hallgattunk pár percet, majd az öcsém is megszólalt:

- Valahol tényleg megnyugtató ez a gondolat...

A világ nem tudja mit csinál!

Akiről letettél mielőtt rá fogadtál volna, akit magadban bármivé idegeníthettél, mert úgysincs jelentősége, ahogy nem is volt sosem, az a múltban és jövőben is jelentőséggel ruházhatja fel magát bármikor, ha kedve szottyan, és akkor nem is érted hirtelen, hol is helyezkedik el a semennyire és a nagyon között, amikből szépen a faladra fontad emléknek, ha már úgysem létezik - kit érdekel - jelen, meg kapcsolat..

Hogy is jelentsen bárki, bármit, ha aztán bármikor elveszíthetem?

A másik, aki annyira messzire futott, de néha, ha nincsen más jelen, még mindig ott van a hajszálvékony üveglap túloldalán; idegenként vagy furcsa fuvallatként - álmomban őt csókoltam, mielőtt el nem hitte magáról, hogy szeret.

Az a világ már nem létezik, ebbe - máshogy, mint riadtan átrohant találkozás - hogy is férhetne bele bárki is, akit még akkor szerettem, mikor meghatározott?

Mi van, ha mi akartunk mindent? Hogy akit elhagynak, hogy akit nem engednek, ő akarja, egyedül s leginkább ő akarja úgy...

(Hogy eljön a pont, mikor engeded, hogy eljön a pont, mikor ő sem maradna már tovább...)

S most is, és mégis...

..talán te szeretnéd, hogy ne juss eszébe,
talán ő szeretné, hogy még most is várd tovább...

..akivel túlélhető, aki vigasztal, ha képtelen vagyok. aki direkt.. aki segít túlélni, hogy nem tudom szeretni..

--

én néha még mindig egy kicsit az vagyok. az, akit tudhatsz szeretni, az.. AZ, akit mindegy, hogy szeretsz - e, aki önmagában akár blogbejegyzést is érdemel - még ha most nem is, most nem is, nem is csak róla, nem..

--

olyankor látom, mennyire nem én vagy, és én mennyire... mennyire nem te. olyankor külön vagyunk, olyankor.. olyankor anélkül, hogy messze - még ha ténylegesen messze is.. olyankor nem idegenség, hanem valami, ami elfogadja, hogy. hogy.. hogy nem lehetünk, csak lehetsz és lehetek, mindegy, hogy együtt vagy külön..

kicsit az, aki igazán én, igen, mégis.. akit meglátnak mások is, aki mindegy, hogy okos vagy bölcs - e - pont az - és az pont elég - mindegy, hogy azért - e, mert máshogy nem menne, úgy nem lehet, vagy csak mert valami felsőbb szellemi valóság súgja az életnek az én lényegem.. nem értem, mit ez, és hogy hol helyezkedik el, és másnak miért nem ez, hogy ez valami alázat, és mások erőszakos ostroma, talpa nyomna a földbe; vagy mindenki, mindenki lehetne boldogabb, csak én vagyok elég gyenge ahhoz, hogy ezt nekem így, hogy elvárni merjék; az lennék én, tudom.. nem tudom... :-/

--

de ő mindig mosolyogna, miközben sír miattad, de ő, hogy csak kicsit is szeresd, hogy még, hogy maradj, ő sosem mondaná...

Talán azt érzik meg rajtam, hogy minden csak valami helyett kell nekem, valami helyett, amit belőlük - ha máshogy nem, hát így - ki akarok facsarni, közösséget, szeretetet, elfogadást, talán ezt érzik meg az emberek? (Vagy legalább is a nekem leginkább (akár csak potenciálisan) fontosak)

Talán minden hobbim, talán minden érdeklődésem, talán minden csak eszköz, hogy elhitessem magammal, és másokkal is, hogy olyan vagyok, amilyen ki tudja miért érzem úgy, hogy lennem kellene?

...és hogy kurvára olyan lennék, ha nem lenne ez a francos vágy, hogy azzá lehessek, hogy pont ez gátol meg

...és hogy téged, ha más nem, ha mást nem egyedül téged őszintén szerettelek, ha más az idő amiatt, amióta teszem

 olyan, olyan nagyon

  - miért érzem így?

Ha hermetikusan elzárva.

Meg döntés.

(Meg reménykedsz, meg közeli viszontlátásban;)

Ha nem szippantod magadba, hogy hátha, hogy csakmost!

...olyankor csak egy kis feszültség, ami mozdítana már, hogy hozzáérj a gondolathoz, csak vess egy pillantást a fényképére;

olyankor nem szabad.

ha odarakok eléd 10 rorschach ábrát szépegymásutánjában, és te mindegyikre azt mondod, hogy fallosz, melyikünk lesz végül gazdagabb?

 szerelem. illúzió

         idegen. elhárítás

                  valóság. fáj

 Hogy lehet ennyire közel, hogy teljesen leszarsz valakit, és hogy az életed kötnéd vele össze? Hogy lehet az, hogy ennek ellenére vagy ennyire távol, miért érzem, hogyha rááldozom valakire a szerelmem önfeladásból, te legjobban akkor szeretnél? 

vnidwh bwiorgf, nem tudok fogalmazni :'(

Végtelenül egyszerű vagyok. Hogyan is lehetnék? Hogy lehetnék akár az, amivé, akár az aminek az alapanyagából legyártottam magam, mielőtt összegyűrtem, ha már úgysem sikerült?

Te is csak egy torz folyománya vagy az önelnemfogadásomnak. Miért és miért nem oldozza fel ezt a mindegy, hogy épp be vagy be nem teljesült "szerelem"? °_°

(Most megint és megint és ugyanaz a semmi nem jön el, mi lesz? °°)

 Jó volt buli. A Paddy nagyságrendekkel jobb élőben a hallgathatónál, amilyennek - egy - két dalt leszámítva - a felvételek alapján ítéltem őket. Van benne erő, és lehet rá táncolni. :) Meg amúgy is, jó a hangzásvilága, meg a hangulata - még ha a nemkoncert-állapotaim közül bármelyikhez a legtöbb dal csak ritkán passzol is... Na de nem csak Freedom volt nagy, bár nyilván az volt a buli egyik csúcsa.

Aztán jó volt a "diszkó" is, összevissza táncoltunk, és kifejezetten élvezetes volt már önmagában ez is, meg arrébb táncolni is mindig (vagy majdnem mindig) ha mindenféle fiatalemberek barátkozós kedvükben voltak. Nehéz ez az egész, mert aki nem jön be, azt nem akarja az ember szédíteni, aki pedig igen, annak az érdeklődése (vagy akár csak ennek látszata) leblokkol. Mondjuk most mindkét utóbbi eset volt, és ugyanúgy reagáltam ezekre is, mint az előbbi esetben, a lerázós tánc bevált. Csak egy két kivétel volt, amikor kis késleltetéssel jött a lerázós rész. Nem tudok kezelni ilyen helyzeteket, talán mert nem vagyok hozzászokva, vagy nem nagyon. Régen minden tök máshogy ment, és olyan kicsiken (még ha csak nekem tűnik is így) múlik, hogy most pedig épp pont úgy, ahogy.

...Oda sem köszönni, elhatárolódni figyelmileg és a kommunikáció terén is, csak néha térképezni fel a helyzetet, nem kizárt, hogy elsősorban csak a biztos elkerülés céljából. Mert miért közeledjen csak egy kicsit is az ember valakihez, aki számára jó esetben kolonc, de még valószínűbben teljesen vagy majdnem teljesen jelentéktelen ismerős. És akkor még fogalmunk sincs arról, hogy a felszabadult táncra facilitáló alkoholmennyiség után képes - e az ember "csak odamenni, és köszönni" udvariasságból, kizárólag és éppen ezeknek a mindenféle szociális cuccoknak, pl. jóviszonynak a céljából a másik kínos helyzetbe hozatala vagy csak felesleges leterhelése nélkül?

Anélkül, hogy megint őt akard. ˘-˘

A nyilasok már majdnem mindenkit lekaszaboltak, amikor talán az írek (ugye a túl sok paddy...) fellázadtak, és sikerült elbújnom...(ahol az írek megtaláltak, de hihetőnek vélték, hogy közéjük tartozom.) Kis segítséggel innen is leléptem - egy romantikus, körhintás jelenet, mint vízió - valamely Tibor és Anna ismerősöm között (akik tk. sosem váltottak szerintem 2 szónál többet egymással), és már kinn is voltunk előbbi személy, és én a Gyopárosi nyaraló kapujában. Valószínűleg végül mégis a nyilasok győzedelmeskedtek azonban, mert ott ők vártak minket, és kéretlenül is elkísértek egészen a kocsmáig (láttuk, az egyik fülbevalóm ugyanis egy bazinagy tükör volt - szigorúan csak miután felvettem, persze -, és néha felemeltem, hogy megnézzem, még ha tudtam, hogy ezzel elárulom, hogy tudom, hogy utánunk jönnek. Végül az említett vendéglátóipari egységben kiderült, hogy egy hete egy tiszt közülük mindenhová követett egyébként is, hogy ellenőrizze, valóban felveszem - e a teszteket a műhelymunkámhoz... (Ezúton is üzenem neki, hogy természetesen igen :-))

2 fröccs után AZ exszel
3 fröccs után bármelyik exszel
na jó, ha előtte 2 napig nem aludtál, de olyankor tényleg

szerelmes vagyok. haha. hol vagy, te szerotonin-faló, te egyetlen motivátor, te ember, te azon olyan nagyon túli, te kitalált, te valósággá egyedül hazudható, Te.

.
 

Ma furcsa dolgok történtek. Igazából nem is. Mindegy. :-)

Úgy döntöttem, mostantól nem fogok mindent mindenki orrára kötni. Persze eddig sem tettem, de annak a néhány embernek sem kéne - ha nem is mindent, de - bármit tudnia rólam, csak mert nem szégyellem/félek/gátol meg bármi egyéb elmondani nekik...

Úgy döntöttem, a titkok nem rosszak. Nem eltávolítanak, csak határt húznak, már ha megfelelő mértékben van az információ visszatartva, s amennyiben ez mégis 1 - 2 - sok lépést jelent, hát annyi kell is, hogy a teljes embert lássam esetleg, ne csak az alapján ítéljek, amit abból hallok, ahogy a fülembe liheg.

Van abban valami... hm... szóval a titkok. Romantikusak. Valahogy a szép szenvedés képzete szűrődik belém, amikor belegondolok, hogy nekem is lehetnek. Olyanok, amiket nem nem lehet, hanem úgy döntök, hogy nem lenne megfelelő másokkal megosztani. Akkor, abban a mértékben amikor, s amennyire... 

A titkok a szívem köré nőhetnek, mint egy valódi én, egy olyan, amit csak valamilyen mértékben kell valakinek látnia - miért is várnék bármi mást, mint amennyi lehetséges? Miért ne lehetne >>egyszer majd<< szeretni valakit anélkül, mindent - magam is - úgy rágnék a fülébe, szájába, eszébe, hasába, satöbbijébe ahogyan én látom; miért kellene a másikat magunkká aszalni, miközben szép lassan ha el nem is tűnünk, még csak semmi hasonlót sem nagyon látunk egymásból ahhoz, amit nem csak mi képzeltünk oda.

Bárcsak működött volna köztünk. 

Hogy is vonatkoztatnék ebből bármit a jelenre, netán jövőre, amikor az szentségtörés, gyalázat! neked az nagyon távoli, és semmiképp se jó dolog lenne, ahogy nekem sem, akit ez viszont veled ellentétben most épp nem zavar...

Bárcsak...

Mert fontos, hogy ne tudja senki ezt sem, éppúgy mint a titkokra vonatkozó titkokat...

Mi lesz holnap? Hogy lesz így diplomám? Hogy fogom felvenni ezt a tesztet ennyi gyerekkel - ennyi feladatot mindenkivel... négy gyerek egy nap... olyan ijesztőek az emberek, és nekem most négyszer egymás után el kell nekik adnom sokat valami olyanból, amire tulajdonképpen nemcsak hogy nincs szükségük, de időpocsékolás is egyben...

Nem lehet elviselni, hogy az emberekre valami számukra unalmasat erőltessek, s így még képviseljem is, hogy figylembe vegyem, hogy ők tesznek nekem szívességet, de a saját igényeimet, ötleteimet is képviselni tudjam... Hogyan kérjek bármit anélkül hogy élősködőnek, kizsákmányolónak tartsanak, olyannak, aki semmit sem ad, csak kér és kér és kér...

Valaki, aki civilben nem tudja egyébként, mikor, kitől, mennyit van joga akarni, kérni, elvárni az életben, ahogy a mások erről való véleményét sem persze...

 El fogom felejteni. Az embert, a szavakat, megfogadtam, hogy megjegyzem, de még a tekintetét is... Az a tekintet! Most láttam először ilyet... (pont, mint mindenki másé!!)Tudod, az agyam egy üres doboz, és ezerszer is beleférsz, ha szeretnéd, de cserébe semmit sem adhatok. 

...mert utálom! Utálom, ha mindent unsz, és nem lehetek az új neked, ha öreg vagy, és nem lehetek az élet, hogy csak szomjazhatom, hogy víz legyek, de sehogy sem olthatom a szomjadat. Nem érdekel, ahogy te sem, de ez is lehetne másképp, hogyha ilyenkor valakinek lenni, s nem csak elköszönni kellene...

Vissza, mondjuk másfél évvel... beképzeltség lecsavar, szorgalom, erőfeszítés max. - közelbe. Kiderüljön, mennyire lettem volna képes? Legalább valami "én", legalább az lett volna, nem egy homályos talán-változás, talán csak egészen másféle illúziónak is (talán) tekinthető - némi kognitív lassulással tűzve meg... ?-S

Tudom, hogy butaság, tudom... tudom, hogy majdnem minden "vissza" az..

Miért nem tudok aludni, amikor az egész jegy, ZH, bigyó, nem érdekel... Csak 4 tárgy bukik - vagy áll? - rajta, tényleg csak ennyi - és persze, hogy a többi 3  (látszólag) a teljesíthetőbb -.- Csak 30%... de ilyen pocsék referátummal, mint az enyém, ZH-kon semmi tudással, csak az átrugdosás-preverzek engednének át... Így ez az elcseszett 30, már elcseszett 40 (minusz X) mellett igencsak szorongató, és lehet, hogy hiába ösztönző lesz majd arra a másik 30-ra, jajj;

És az elfojtott, vagy legalább is nem is tudatos frusztráció érzésem abban csúcsosodik ki a drága, hogy 3 napja alig alszom. Remek. Igaz, hogy múlt héten nagy stressz volt, de most olyan jól bejön ez a "le van szarva", "van még időm" állapot.

... báááázzz, ugye nem fogom (bázzz... ilyen szót is csak a nemalvás hozhat ki belőlem) az SPSS ZHmat is, valami az alváshiány által belőlem egészen új módon jelentős teljesítményromlást kiváltó okból elcseszerinteni? (Jájj, már megint ez a nemmegy a fogalmazás, összement a munkamemóriám vagymi, effekt, lassulat, meg minden, nem katasztrófa, csak pont jajj. hm :S)

micsoda nem - én stílus. bár a blogom azt okádja, még rám is, hogy ez utóbbi most mit is jelent, pontosan kire? (tudom, függő beszéd... emiatt szóltam rá mindig másokra is, de én ennek a mondatnak a végére egy kérdőjelet érzek! hallok; nem tudom.. hadd maradjon! a többi - fáradtság szülte, biztos-ott-van - helyesírási hibával együtt. boldogan :o)

˘-˘